2013. október 29., kedd

6.09

            Egy nap a tanítvány azt kérdezte a mestertől: Mondd mester, a szél lengeti a zászlót? Mire a mester így felelt: Nincs Szél. Nincs Zászló. És a tanítvány abban a pillanatban megvilágosodott.
            Fényben vagyok. A megvilágosodásom fényében. Ennek világosságában fürdik a város. Derengő fénye rajzolja alattam a Város Tükrét. A Tükröt, amelyet a Mester segítségével formáltam.
            Átkeltem a sötétség birodalmán, magamra vettem bűneit. Én voltam a Hold, örökkön változó. Íme, megvilágosodtam. De Hold vagyok most is, a meztelen, makulátlan fény előre árnyékot vet bennem.
            Csak a fekete éjeken ár juthatsz a fénybe. Nem kerülheted meg. Csak a bukás világosít. Ez a reggel látomása. És minden megvilágosodás csak egy pillanat. Ez a pillanat látomása. Még akkor is, ha ez a pillanat évezredekig eltart.
            A Hold örökkön változik, és mégis változatlan. Szenved önnön ellentmondásaitól. Nem ura a rávetülő fénynek. De lehullt a látszatok ingerlő fátyla, s most a Hold minden arca a Fényben fürdik. Azonban e fürdés is fátyol. A fény is fátyol.
            Morzsolom kezeim között a Mester porát. Ő a mozdulatlan fény mögött rejtőző árnyék rabja lett? Ez az én kérdésem. 
            A válasza a kérdésemre: Nincs szél, Nincs zászló. És nincs Mester sem. Csak a fény mögött a sötétség, és a sötétség mögött a fény. Nem látom, most milyen Fényben áll, aki engem a fénybe vont. Nem tudom, milyen ajándékkal küldtem el, nem tudom hova.
            Fényben állok, a sötétség múltán, de a fény mögött újabb, teljesebb sötétség lakik, s mögötte fény megint, mint nappalok és éjszakák. S hiába tart nappalom ezer évig, vár engem is az újabb éjszaka. S talán az újabb nappal, azután.
            Fényben állok. De egyet soha nem felejthetek el. A Hold vagyok, még most is csak a Hold. Aki várja újabb éjszakáját.

             Ezek voltak az utolsó gondolatai, mikor felébredtünk, hosszú ideje már. Nem tudom, mennyi idő, hány nap telt el azóta, hogy az a minden gondolatot elmosó vér idezavart minket. Hold ezeket gondolta utoljára, azóta csak ül, katatón nyugalomban.  
          A barom! Itt vagyunk, nem tudom milyen mélyen, egy kijárat nélküli üregben, egy kibaszott csapdában, és ez az eszelős, akivel a testünkön osztozom, megvilágosodásról hablatyol!  
            Baszki! Akármilyen erős volt is, egyszer elfogy a vér ereje, a tartalék, amit az a döbbenetes, alvadó vitae pumpált a testünkbe. Itt ül ez a pöcs, katatón nyugalomban, mint valami debil Buddha, és itt fog ülni minden éjjel, amíg el nem fogy a vér, és erőt nem vesz rajta a hiábavaló őrjöngés. Itt nincs semmi, ami kizökkentené! Reménykedjek egy földrengésben? 
              Itt döglünk éhen, baszki! Ez a kibaszott börtön lesz a koporsónk. 

            
            Valahol időkön és tereken túl egy gyermek ül – s vele szemben egy öregasszony. A gyermek néha megszólal:
- Egyél belőlem. Én vagyok a kijárat.
S az öregasszony válaszol:
- Nem. Nem vagyok éhes.


Vége


2013. október 28., hétfő

6.08

            Boldizsár a lerombolt terem közepén áll, kezében a telefonja. Rövid, pontos utasításokat ad, pattogó hangon. Mellette Szabó Úr figyeli, ahogy Lukács és Szenttamási biztonságba helyezik Szeptember testét. A ventrue testtartásán csak a nagyon figyelmes szem veszi észre, hogy hullafáradt.
            Panaglia köddé vált, a gárdistáival együtt, a nosferatuk rohama után. A város meggyengült, de az is időbe telik, amíg ellenfeleik összeszedik magukat. A vén nosferatu gondolatban vállat von. Bármelyik megoldás megfelel. Tolmaeus és az amszterdami vértestvérek elégedettek lehetnek. Ö megtette a magáét. Az csak a véletlen műve, hogy hellyel-közzel minden marad a régiben.
- Nem gondoltam volna, hogy még mindig létezik. - Int a herceg a torporba esett nosferatut cipelők irányába. - Nem volt önöknek valami... nézeteltérésük annakidején? Nem szeretném, ha baja esne az öregnek. Az adósa vagyok.
- Nos, ha volt is... már rendeztük a számlát. - Szabó Úr mogorván bámul a hercegre - Ne aggódjon. Nem esik bántódása, ha felébred.
- Hm. Épp jókor érkeztek önök is. Mi történt?
- Elszenvedtünk egy támadást - a nosferatu rándít a vállán - jöttünk, amint lehetett. Amint látom, ez az épület kapta az erők javát. A városban mi a helyzet?
- Csak figyelemelterelő akciók. Nagyobb gond csak a kikötővel lehet, de az sem megoldhatatlan. - int a herceg Taunus felé. A brujah az ajtófélfát támasztva figyeli a teremben bóklászó halandókat. Boldizsár az első adandó pillanatban magához rendelte a városban elszórt ghoul-erőket. Csak a szokásos ventrue-tempó, gondolja Szabó Úr. Taunus Öcsi szétszabdalt, oszlófélben lévő teteme mellett áll. Úgy látszik, nem megy el, amíg nem beszélhet a herceggel.
- Sajnos ez a terem jóvátehetetlenül tönkrement. - Boldizsár megrándítja a vállát. A lábánál László maradványai. A küzdelem hevében halálra taposták. - Sebaj. Maga az épület ép. Ha némi takarításra szorul is.
- Ha jól érzékelem, nem a Vigadó épületében vagyunk, hanem valahol mögötte.
- Igen, ez az a bizonyos ocsmány irodaház. Már régóta tervezem, hogy kezdek vele valamit. Most itt az alkalom. - A nosferatu bólint. Ennyit a gyászbeszédről. A város vértestvérnépességének kétharmada vérzett el itt ma este, minden vendégükkel együtt. És ettől a nyamvadt hercegtől csak ennyi telik. Szabó Úr megkockáztat egy megjegyzést.
- A maszkabált azért alaposan megtépázta ez a támadás.
- Semmi nem történt, amit ne lehetne elsimítani! Az embereim már dolgoznak a sajtóverzión. Ha kíváncsi rá, holnap este elolvashatja az újságokban. Összehívom az elsőszülöttek tanácsát, hogy tárgyaljunk a válságkezelés módozatairól. De most, ha megengedi...- a herceg a terembe lépő szakállas férfi felé int. Szabó Úr meghajol, és társai után indul. Szivacs, mint mindig, most is a helyén van. Hajnalig úgyis az asztalán lesz, mit tárgyalt Boldizsár és a tremere küldött. Nem kell elsietni semmit. Boldizsár neki, Szabó Úrnak és az alom nosferatuinak lehet hálás, és nem Szeptembernek, amiért megúszta ezt az éjszakát. De emlékeztetni erre még bőven lesz alkalom.

            Károly enyhén meghajtja magát, ahogy odaér Budapest hercegéhez. A herceg szemében hideg elutasítás.
- Korábbra vártuk önöket, uram. Mondjuk a csata kezdetén.
- Mi is harcban álltunk, kegyelmes herceg. - Károly megviselt arca elég bizonyíték. Boldizsárban feltámad valami váratlan öröm előérzete.
- A Regentia? Ha jól rémlik, magamhoz kérettem néhány éje.
- Elesett a Kápolnáért vívott ütközetben. Ideiglenesen én irányítom a rendházat, amíg Bécs nem rendelkezik a kápolna sorsa felől. - a herceg szeme mindent elárul. Úgy villog benne az öröm, mintha ajándékot kapott volna. Károly erővel kénytelen visszafojtani a feltörő undort.
- Elesett? Milyen sajnálatos. Gondolom, nem azért teszi tiszteletét most nálam, hogy a gyászhírt közölje. Minek köszönhetem ezt a látogatást?
- Úgy gondolom... hogy nem lenne felesleges összehangolni az erőfeszítéseinket, a város megtisztítása érdekében.
- Hm. Évek óta ez az első használható ötlet az önök részéről. Sajnos az ispán elesett, az ostorozóm pedig torporban van. A saját kezembe vettem az ügyeket. Örömmel tölt el, ha megannyi csalódás után végre számíthatok az önök szolgálataira. - a ventrue negnyomja az utolsó szót. Károly rezzenéstelen arca mögött háborog. Micsoda felfuvalkodott féreg is ez a herceg! Kezdi érteni, miért utálta annyira Katalin. De ezt a békát most - a rendház érdekében - le kell nyelni. Károly meghajtja a fejét.
- Az utasításaim: keressék meg a maguk eszközeivel a kikötőbe fészkelt ellenségeinket. Értesítsen, ha eredményre jutottak. Ha lehet, még ma éjjel. - Boldizsár csak int. A tremere szó nélkül biccent, majd távozik. Ennyi telik Károly önuralmától. A mai éjen átéltek után, ha szóra nyitná a száját, lehet, hogy leköpné a ventrue-t.

            Boldizsár utánanéz, kíséri a szemével, míg el nem halad a brujah mellett. De Taunus még várhat. A herceg Magdalénához lép, aki Bettina nyaklott testét vizsgálja elmélyülten.
- Nos?
- Torpor. Mint az ön ostorozója, a gyermek sem pusztult el.
- Milyen kár. Nem baj. Ideje pontot tennünk ennek az ügynek a végére. - Boldizsár felemeli a buzogányt, de Magdaléna keze nem mozdul. Még mindig a lány fején tartva a torreador megszólal.
- Igényt tartok erre a vértestvérre. Gyermekemnek nevezem, jogomnál fogva.
- Micsoda? Ez...
- Amint tudja, herceg, a jogot egy gyermekre megszereztem öntől. A legmélyebb tiszteletem kifejezése mellett...
- Asszonyom! Nem gondolja, hogy ezzel túl messzire megy?
- A legmélyebb tiszteletem kifejezése mellett is ragaszkodom e gyermekhez... - Magdaléna kiegyenesedik, Boldizsár szemébe néz. A ventrue elképedve áll. De tehetetlen. Szegje meg a saját törvényeit... igen, lehet, hogy ez a torreador épp ezt szeretné. És nem feledkezhet meg az ajtóban várakozó brujahról sem. - ...nem kívánom hangsúlyozni a ma este alkalmával engem ért veszteségeket, sem az ön szolgálatában szerzett érdemeket. Tisztelettel kérem önt, kegyelmes herceg, hogy e gyermek iránti felelősséget a vállamra vehessem. - Magdaléna bókol. A ventrue már kihűlt, felemeli a torreador kezét, és megcsókolja.
- Legyen hát az öné, asszonyom. - Magdaléna a karjaira veszi Bettina testét, és elindul kifelé. Boldizsár egyet fúj, aztán elmosolyodik. Juszt sem hagyja, hogy ez a torreador szuka elrontsa a mai este örömét. Katalin halott! Micsoda megkönnyebbülés...

            Boldizsár végül int Taunusnak. Az anarch leengedi karba font kezeit, és odasétál a herceghez.
- Nos, uram. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még örülni fogok Kazimir gyermekének, de mint tudjuk... a legelőrelátóbbak is tévedhetnek. Az atyja az életemre és a pozíciómra tört, uram.
- Így van.
- A megszólításom: kegyelmes herceg. Elvárom a tiszteletet, mindenkitől!
- Miért tisztelném önt, uram?
- Mondjuk... mert érdekében áll. Amint látom, a kotériája már a múlté, uram. A birodalma romokban hever. Így van? - Taunus hallgat. - Viszont ma este az oldalamon küzdött, uram. És ahogy észreveheti, Petár és a vérvonala már csak némi por formájában van jelen. Nekem szükségem van egy erélyes brujahra itt, a városomban.
- Úgy érti, legyek a csicskása.
- Nem! Úgy értem, foglalja el végre társadalmunkban az önt megillető helyet. Szabadon, minden befolyásolás nélkül. Hogy megjutalmazhassam azzal, ami jog szerint úgyis megilletné. Az önök lázadásának úgy sincs semmi értelme. És nem várok el semmit, csak a kötelező tiszteletet. - A brujah sokáig hallgat. Amikor megszólal, sokkal bizonytalanabb a hangja.
- Szeretnék egy gyermeket...- birkózik a szavakkal -...kegyelmes herceg.
- Legyen. A szavamat adom rá. És holnap éjfélkor elvárom önt is az Elsőszülöttek Tanácsába. Ott kihirdetem a beiktatását. - A brujah esetlenül meghajol, és távozik. Nem lesz könnyű befolyásolni, vagy legalábbis nem lesz olyan könnyű, mint Petárt. De a hangsúlyok mögé rejtett Uralom nemcsak az erőszakra való. Egy darabig Taunus nem lesz képes ellenkezni vele, hacsak meg nem sérti azt az ostoba brujah önhittségét. Erre pedig vigyáz majd. Ha megkapja a kötelező udvariasságot, neki sem esik nehezére majd megadni a brujahnak az önállóság illúzióját. Boldizsár odalép az ajtó jobb oldalán várakozó ghoulhoz.
- Itt végeztünk, Tibor. A kocsi?
- A kapuban várja, uram.
- Helyes. Még számtalan dolgunk van ma éjjel.

            Szivacs a Fátyol alatt lassan előbújik a romok közül. Aprót szusszanva kikapcsolja a kamerát, majd átsiet a sürgölődő takarítók között, számukra láthatatlanul. Az ifjú nosferatu megcsóválja a fejét, ahogyan az előcsarnokban egy pillanatra még látja Boldizsárt. Ez a herceg nem tanul, és ez előbb vagy utóbb a vesztét okozza. Úgy távozott innen, ahogyan idejött: egyedül, szövetségesek nélkül. És előbb vagy utóbb a harcait is így vívja majd. Szivacs elvigyorodik, ahogy eszébe jut a régi mondás: Nincs mit gyászolni egy járkáló hullán.

   

2013. október 27., vasárnap

6.07

           Az Őrző érzi, vesztésre áll. A kígyózó Szalag időről időre kiszabadul a szorításából, csapkodva töri-zúzza a város mágikus képzetét. Sikolyok fonódnak a sistergésbe az Őrző fülében, ahogy a felpislákoló, ébredező tudat áldozatokat szed a Látomásba zárt szellemekből. A szellemek tehetetlenül teszik a dolgukat, odakötözve haláluk egykori helyéhez, szabadulásra képtelenül, kiszolgáltatva az őket magába emésztő idegen akaratnak. Sikolyuk visszhangot ver a vetület minden szegletében. És a ki-kiszabaduló Szalag fonata egyre vastagabb, minden ellopott életenergia az ő erejét növeli. Már nemcsak a Látomásra hat.
            Egy pillanatra odavág a küzdők közé, a várfal kapuját rohamozó vértestvérek és ghoulok nem is látják, mi közelít. Sikolyok maradnak utána, és némi por. A valóság is úgy hajlik-foszlik a nyomán, mint a Látomás. Az elhanyagolt sétány fái fonnyadnak-törnek, a föld láva-kemény kővé szilárdul, aztán porrá esik szét, ahogy elhagyja minden élet. A túlélők hanyatt-homlok menekülnek az ismeretlen hatalom elől. Senki nem gondolkodik, csak fut. És a túlnan követe tapogatózva utánuk nyúl, mintha érzékelné e menekülést.

            A mágikus falat vastagító novíciák elfonnyadnak egy pillanat alatt, a fallal együtt, akárcsak az őrszellemek. Csak a gyávák maradnak életben, akiket az esztelen rémület időben elűzött őrhelyükről. Akinek csak egy szikrányi része is a Látomásba vetül, az most veszélyben van.
            A koldunok kábán megmeredő köre túl döbbent, semhogy reagálhatna. Az öt test felrobban a hihetetlen éhség hatására. És minden elnyelt szellem-valóság, vagy feloszlatott létezés a Szalag erejét növeli, egyre testibb, valódibb a kapcsolat terek és idők között.
            Károly maga sem érti, hogyan keveredett ki a hullámzó-összeomló Látomásból. Szétsugárzó hívására csak néhány gyenge válasz érkezik. A novíciákat megtizedelte a csapás. Még soha nem érzett ilyet... és még nem múlt el, a jelenléte itt lüktet a pincék évezredes falaiban. Minden remeg Károly körül. A csatamágus keserű szájízzel áll. Csak veszíteni lehet ez ellen, bármi is vágott a küzdők közé. Felrémlik lelki szemei előtt az Álom Pecsétjének képe. Károly érzi, meglelte a választ. A kétségbeesés luftballonja hatalmasra duzzad a mellkasában, megtépázott arcára kiül a borzalom. Ez ellen nincsen orvosság. És nincs hova futni előle. Érzi a körülötte kavargó, iszonyú erőt, ami semmihez nem hasonlít ezen a világon. Az erőt, ami nem ismer irgalmat.
            Aztán egyszerre megmerevednek a falak megint. A pusztulás szele végigsepert a kápolnán, de valami sokkal csábítóbb zsákmány elvonta a figyelmét. Károly leroskad a pincejárat padlójára. Csatamágus, avagy sem, eszében sincs követni az ismeretlen gyilkost.

            Az Őrző megtántorodik, ahogy Hold belemélyeszti karmait a hátába. Kezei közül kicsúszik a mozdulat folytatása. A fájdalom kitépi a Látomásból, szemei előtt rejtek-csarnoka van csak, a Város Tükre, az elfonnyadó fényben. Az idő megáll, az évezredes vértestvér széttárt kezeivel, tehetetlenül és legyőzötten hallja, amint a malkáv egyetlen mondatot súg a fülébe.
- Halj meg úgy, ahogy szeretnél. - A valóság távolabb tántorodik, majd közelebb jön, a malkáv karmainak szorításában az öreg szív egyszer csak... dobban egyet. Az Őrző érzi, ahogy a testébe a vér erejével kötött lélek, a vértestvérek áldása és átka ficánkol. Egy irtózatos akarat bontja ki a haldokló Matuzsálem testéből azt, amit a Vitae a test halhatatlan éhségéhez láncolt.
- Halj meg úgy, ahogy szeretnél. - A malkáv hangjában szeretet van, tisztelet, szinte rajongás. Mégiscsak megitta a vért, és most szolgál, a vérkötelék rabjaként, ahogy még senki. Azt hozza közel, amit az Őrző a szíve legmélyébe rejtett. A vitae, a tiszta, higítatlan vitae, a saját vére tudatta Holddal létezése fájdalmát. A vágyat, hogy visszatérjen az élet körforgásába, a halandók halálával. A Végső Halál formátlan semmije, az örök Éhség helyett olyan halált halhasson, amilyet az élők. Az öreg test megrándul, fájdalmas-lassan levegőt vesz.
- Halj meg úgy, ahogy szeretnél. - Hold hangjában a veszteség fájdalma lakik. A gyászé. Mintha a maga szívét tépné ki, olyan a hangja. Az Őrző lelkét a testhez kötöző fonat, a Vitae mágiája foszladozik. És végre a vénséges elme is érti, mi bontja szét a széttéphetetlent. 
            A túlnan követe, a Szalag, amely a világok árkait hidalja át, kapaszkodik a lelkébe. Odahagyva a feldúlt látomást, követte legádázabb ellenfelét, és most egyesítené a nem ismert tartománnyal, önmagával. Általa tárná becsukhatatlanul szélesre a dimenziók közti kaput.
            Az Őrző érzi, csak pillanatai vannak hátra. A pillanatok, amikor az újra halandóvá lett hallhatatlan kárhozott megteheti még, amiért létezett. Nem kell hozzá hadonászni, igéket kántálni sem. Az Őrző elméjében felrémlik az Álom Pecsétjének képe. A saját lelkéből formálja meg az önmagába zárt, tökéletes szimbolikát, mit sem törődve már az elmúlás fájdalmával. Csak az fáj, amit elveszítesz. Amit megnyertél, az a kegyelem. Ha csak az ítélkezés kegyelme is, de kegyelem.  Ha nem a szabadságé, akkor a szolgálaté.
            A malkáv térdre roskad, a szeme előtt fátyol hullámzik, majd kialszanak számára a fények. Hold utolsó csepp erejét is elszívja, ahogy mestere végzete beteljesül. Eszméletlenül zuhan a múmiaszerűen összeszáradt holttest mellé, a kialvó mágia sötétjébe.

            Károly nem érti, mi történik, csak érzi, ahogy a szentségtelen hatalom eltávozik ebből a világból. Magukra maradtunk hát, gyermeteg háborúinkkal... a gondolat egyszerre fájdalmas, és békét sugárzó.
            A csatamágus lassan feltápászkodik. A megszokott rituálé úgy táncol a kezén, mint egy régi, sokat koptatott kard. Miután átlépett, végigtekint a szétdúlt, összemocskolt Látomáson. Ellenségnek semmi nyoma. A folyó túlpartján is elült a harci zaj. Károly kihúzza magát, mintha lerázhatná magáról a csata minden fáradtságát és veszteségét ezzel a mozdulattal. A rendház áll. A vészt elfújta egy sokkal nagyobb, aminek természetét még sokáig boncolják majd testvérei a Rendben. De számtalan a tennivaló. És nincs itt más, aki cselekedjen.


2013. október 26., szombat

6.06

           Az árverés terme már nem emlékeztet egykori önmagára. A falakat kusza mintákban pettyezi a vér, a küzdők meg-megcsúsznak a tócsákban, lábuk hullákon tapos. De a Kamarillás vértestvérek kis csapata még verekszik a létezésért.
            Petárt elsodorta a második hullám. Az indulatos brujah a saját dühe áldozata lett, túlságosan elöl harcolt, vakon az igazi veszélyre. Csapásai alatt ghoul-csontok recsegtek, fejek nyíltak szét, érett görögdinnyeként. De a feje fölött rátámadó árnyékmesterek legyűrték. A lasombrák alatt még látszott egy pillanatig, a felemelt ököl, a vicsorgásba torzult arc, aztán már csak a vére fröcskölt ezerfelé.
            Az anarchok lőszere elfogyott, már csak hárman vannak talpon. László lábai valahol a terem közepén hevernek, a ventrue a hullák között vonszolja a felsőtestét Boldizsárék felé. Vércsíkot húz a szőnyegen. Taunusnak is csak egyetlen nyamvadt gránátja maradt, most annak keres célpontot, a kaotikus, árnyakkal szabdalt levegőben.
            Otília már nemcsak a karmait használja. Leguggol, és mint egy rugó vágódik az őt megközelítő harci ghoulba, a fejét használva csontrepesztő faltörő kosként. Mielőtt leérne a földre a lába, kaszáló karmaival három halálos csapást mér a megtorpanó testre. A szörnyeteg eldől, mint egy zsák. Szamóca felrikkant. A kis brujahnak tetszik a mutatvány, utánozni kezdi a gangrelt, a karmok helyett apró, de kőkemény öklét használva. Nem törődik Taunus figyelmeztető ordításával. Két harci ghoullal is végez így, de a harmadik alak, akinek nekiugrik nem ghoul. A csontpáncélos harcosról szédelegve pattan vissza, hanyatt esik. Damian, Tula alvezére nem vesztegeti az időt, lecsapó hatalmas mancsa péppé lapítja a kábult kis brujah csaj koponyáját.
            Taunus csak egy kis helyet szeretett volna, hogy lőhessen. Szamóca halála vörös ködbe vonja az anarchok vezérének szemét. Nem törődve a fogyatkozó távolsággal, Damianba üríti a fegyverét.
            A hatás frenetikus. A tzimisce teste szétnyílik, mint egy kifordított kagylóhéj. Vér és testnedvek repülnek szerte, a megtépett, hatalmas test hanyatt dől. A brujah is meginog, a szerterepülő páncélzat több helyen is felsebzi. Állati mordulással ugrik a zimmi mellkasának csonkjára, tépi, szaggatja a testet, a kezében szétmorzsolódik a tzimisce gerincoszlopa. Örjöng amíg a körülötte csapkodó csápok ki nem józanítják. Felegyenesedve látja, amint Tibike fejét leszakítja egy kíméletlen csapás. A Brujah megragadja az árnyékcsápot, és darabokra tépi. Már csak ketten vannak a főbejáraton özönlő rémek ellen, Öcsi és ő.
            A bejáratban ekkor tűnik fel Heinrich, és kotériája. Az antitribuk egységes erőként törnek előre, és a brujah érzi, elveszett minden. Elsöprik őket, mint a gyermek homokvárát a dagály. Nem veszi észre, ahogy az egyik ronccsá taposott asztal alól előmászik Szipák.
            A drogos malkáv nem valami kiváló harcos, de tud valamit, amit senki rajta kívül a teremben. Elmebeteg eszelős módjára felvihog. Mintha hullámokban áradna belőle a röhögés. Taunus alig tudja elfojtani a Bestia őrjöngését, a harc mindenütt megáll egy pillanatra, ahogy a teremben önmagával viaskodik minden harcos. Az őrjöngő kacaj javát az antitribu falka kapja. Heinrich nem elég erős, hogy megtagadja a hívást, a földre rogy és vonaglik a röhögéstől ő is. A Szipákból áradó őrület a hatalmába keríti. Falkájának tagjai egymásnak esnek, egyetlen vonagló halomban, röhögve csépelik egymást.
            Aztán megtörik a pillanatnyi mozdulatlanság, amikor az egyik önmagával viaskodó árnyékmester sötétségcsápjával kupán veri Szipákot. De az antitribuk őrületét már ez sem fékezi. A két brujah halált osztva gázol közéjük.
            Boldizsár és a karddal vagdalkozó Magdaléna az oldalukon verekedő Otíliával még tartják a hátsó ajtót. Egyre több árnyékcsáp fonódik köréjük, csapásaikból egyre több talál. A hármas kényes egyensúlyt teremt, összehangolt védekezésével. Egyszerűen nem adnak teret a támadóknak, hogy azok kifejthessék számbeli fölényüket. De ha valamelyikük elesik...
            Otília lefékezi az ugrást, így is alig tud kitérni a lecsapódó mancs elől. A hatalmas harcos a kis brujah gyilkosára emlékeztet, csak sokkal nagyobb. Tula bömbölve tör előre. A gangrel belekényszerül a párviadalba, de neki elég volt egyetlen pillantás, hogy tudja, kivel áll szemben. Ráadásul ellenfele ereje teljében van, míg Otíliát megviselte a szakadatlan harc. Itt a fizikai erő kevés.
            Két társa látja a gangrel szorultságát, de képtelenek segíteni. Boldizsár úgy tűnik, emberére akadt a vele szemben gomolygó Lasombrában, és Magdaléna elképesztő sebességgel villogó pengéje is csak védekezni elég a sötétség megújuló rohamai ellen. Otília a következő csapást csak tompítani képes, a falnak vágódik, a kárpithoz szegezett, tágra nyílt szemű Bettina mellett. A gangrel hirtelen oldalt nyúl, és kirántja a karót. A kislányban tomboló Bestia erősebb, mit a félelem, a közeledő páncélos szörnynek ugrik. Az egyetlen sodró mozdulattal félreüti, de Otíliának csak ez a kis rés kell, ez a csekélyke esély. Mereven előretartott kezekkel vágódik a hatalmas testnek, a páncél hónalatti, gyengébb részébe mélyesztve karmait. Csapása kegyetlen és eredményes, tőből metszi le a comb-vastag végtagot. Tula magas hangon felsikolt, a gangrel után kap az ép kezével, de az mögé siklik, és a tarkóra mér egy csontrepesztő, kegyetlen csapást. Puskalövésszerű zaj, ahogy a gangrel ujjai törnek a tarkó páncéljával együtt. Tula megmerevedik egy pillanatra.
            Ottília emelné a kezét, de a gangrel védtelen hátán gyilkos erővel vág végig az egyik lasombra csápja, fejét nekitaszítva ellenfelének. A két test egymásba kapaszkodva dől el, a megnyíló résen csápok nyúlkálnak Boldizsárék felé. Boldizsár a szeme sarkából látja az ostorozó megtört szemeit. Magdaléna hátának veti a magáét. Még egy perc, és elszakítják Magdalénától, még egy perc, és elvesztek.
            Ekkor azonban téglák repülnek szerte, mellettük meghasad a fal. Egy magas, ösztövér alak érkezik a résen át, megragadja az egyik anyagibb árnyékszalagot, és a sötétségcsápnál fogva a tulajdonosát - mint egy parittyát - iszonyú erővel a falhoz csapja. Vad hujjogással esik az ájult árnyékmesternek. Szeptember, az öreg nosferatu végre megérkezett a csatába.

            Szabó Úr felszisszen, amikor megpillantja az őrjöngő vértestvért. Ez a csalódások éje, már megint. Először is hiába fonták meg a hálót, a célpont, a Hold nevű malkáv nem jelent meg az árverésen. A Fátyol védelme alatt a nosferatu öreg közönyösen figyelte, hogyan morzsolja fel az ellenállást a támadók meg-megújuló hulláma a teremben. A maradék négy Kamarillás vámpírnak ott lenn semmi esélye sem volt. A tetőn csimpaszkodó Patrícia az imént jelentette parányi rádióján keresztül, hogy feltűnt az utolsó vontatmány is a folyón. Lassan eléri a hidakat. Még néhány perc, és a nyomasztó túlerő véget vet majd odalent a harcnak.
            És most Szeptember! Mindig is fékezhetetlen volt, és meggondolatlan, ha harcra került a sor, imádja a reménytelen helyzeteket, a lasombrákat pedig különösen gyűlöli. Szabó Úr hideg fejjel méri fel az esélyeket, bár a bensője háborog. Nemsokára ideér Makarov, és a harci ghouljai. Könnyen lehet, hogy Szeptember a Végső Halált választotta, amikor beszállt ebbe a küzdelembe. A nosferatu primogén kis híján felsóhajt. A fene egye meg! De nem lenne nosferatu, és nem lenne elsőszülött, ha csak egy terve volna mára. És van, ami kiegyenlítheti az esélyeket. Vár tehát, és figyel.
            Panaglia a gárdistái élén verekszik, de ez a ventrue keményebb ellenfél, mint gondolta. Az pedig szinte csodaszámba megy, hogy a torreador nő még mindig talpon van. A tzimisce szövetségesek nélkül is elég kellene legyen az árnyékmesterek számbeli fölénye a teremben, még az ismeretlen nosferatu felbukkanása ellenére is... a csata azonban nem akar véget érni. Hol késik az a koszvadt Makarov?

- Liberate et fatalitae est vitae tue vitaetum! - Samuela egyenként suttogja a nosferatuk üzenetét a gargoyle-ok fülébe. Nem tudni, hogyan jutottak a nosfik az ige birtokába, ezt nem ismerte sem Ferdinand, sem Zita. A kőarcok pár percig mozdulatlanok lesznek, csak remegnek majd a vérüket megkötő mágiától való felszabadulásban. A samedi nem várja meg, amíg magukhoz térnek, nehogy rajta kezdjék a szabadságot. Egy ilyen kőagy is elég durva ellenfél, hát még négy. Az orgyilkos megtette, amiért megfizették.
            Sietve hagyja el a citadellát. Lenn, a hegy alatt várja a kocsi, és az elkábított ghoul, László őrül hagyott alkalmazottja. Egy újabb bőr, újabb személyazonosság. A ghoulnál van útlevél, és csak néhány órányi autóútra van Bécs, ahol a samedit menedék várja, és gazdagság. Még ma éjjel odaér. Ideje pihenni egyet a sok mókára. Egy igen hosszút pihenni. Hiszen New Yorkban várja a fizetség. Fejében tárolja azt a hatjegyű számot, amit a tremere-ek ki tudja, milyen célból annak a pokoli kamrának az ajtajára helyezett táblácskára véstek. E számkódot kell majd bediktálnia a vérbankban, hogy hozzájuthasson különös megbízója ajándékához. Sietnie kell, ezeréves emlékek várják, hogy élvezze őket.
            Nem vallaná be magának, de a Samuela megijedt. A világért sem töltene még egy éjszakát ennek a várhegynek a közelében. És azt lesheti bárki, hogy valaha is visszatérjen ebbe a városba!

            Gru'eh eszmél fel legelőször, nemhiába, ő a legerősebb. Próbálgatja a szárnyait, elnéz a vár felé, ahol fel-felvillan valami tűz. A gargoyle nem tud nevet adni a láthatatlan rettenetnek, ami most a várhegyet környékezi, de azt érzi, ma éjjel nem mehetnek vissza oda. Még tremere csinálókat ölni sem.
- Uááh. hol van a...aa...az Izé. - Gru'eh Musta'ni-ra néz. Az alig kisebb, ragyás alaknak már rég fáj a foga a vezérségre. - Az Izé, akit hoztál?
- Elment. Mi is megyünk. Izé azt mondta, Délnek. Ottan van, messze-messze, öt éj, vagy hat, ottan van Kréta. Ott él Moo'zes, aki szabad. Van nekije sok híve. Izé monta, csatlakozzunk oda.
- Nem vissza, várhoz, verekedni csinálókkal? - a megszólaló kőalak olyan, mint egy lógó nyelvű vízköpő.
- Nem. Nem. Nem látod, várhegy remeg, hullámzik. Ottan van bármi, az lever tégedet, engemet. Én vezér! Mondom, megyünk délnek. - Választ sem várva szárnyra kap. A folyó mélyen kanyarog alattuk, elmarad a Szabadság-híd. Gru'eh a folyót követi. Musta'ni a vezér mellé repül, kőkarmaival lemutat a folyóra. Alattuk felfelé húz egy vonta, néhány uszály, egy tolóhajó.
- Gru'eh! Nem érzi! Vérszag! Gúlvér! Zimmivér!
- Menni délnek! Mind!
- Gru'eh gyáva! Féli Zimmik! Mért Gru'eh vezér, ha gyáva?
A gargoyle röptében a társa felé csap, aki odébb libben a szélben. De Gru'eh érzi az őket követő kettőt. Érzi a vágyukat, amit az egész esti, hiábavaló várakozás keltett fel bennük, érzi a vágyukat a vérre és az ölésre. Mélyet mordul, mintha kavicsokat reszelne valaki.
- Aurrgh. Ölünk Zimmik, aztán menni délnek! De most má pofabelegyen. Még meghallják. - a négy szárnyas alak egyszerre zúg le a magasból az uszályok felé.

- Készüljetek! - Makarov az uszály végén áll, ahonnan jó rálátása van a tolóhajóra, és a raktérből előözönlő harcosaira egyaránt. Már látszik a célpont. Mindjárt kiszállnak. A felfokozott várakozás forrpontra hevíti a tzimisce vérét, ahogy látja a gyermekét, aki az orrban állva igazgatja a ghoulokat. Az ő harci ghouljai a legjobbak!
            Éppen kiérnek a Petőfi-híd alól, amikor hirtelen négy márványcsillogású alak zuhan a fedélzetre. Az uszály megbillen a súlyuk alatt, Makarov elveszti az egyensúlyát. Ahogy felpattan, és körülnéz, mészárlást lát. Négy kőből formázott iszonyat tizedeli imádott rohamcsapatát. Az uszály szűk járópallóján a lábai elé gurul Tomek letépett feje.
            A tzimisce csak egy pillanatig habozik. Ölt már gargoyle-t, de az volt élete talán legnehezebb csatája. Egy billenéssel átfordul az uszály alacsony szélén, a folyóba csobban. Ahogy eléri a feneket, masszírozni kezdi a lábait, a zavaros, iszapos sötétségben. A dolog fájdalmas, de nem lehetetlen. Hamarosan egy uszonyszerű kinövéssel lesz gazdagabb a lábai helyett. Belgrád nincs messze, a víz sodra arra visz. A nappalokat majd az iszapba ágyazódva tölti. Levegőre szerencsére nincs szüksége. Ami azt illeti, nem a legkényelmesebb módja az utazásnak... az a rohadék lasombra! Hogy égne el elevenen! Panaglia csapdába vezette! De megfizet az érsek úr, meg ám, ha túléli a nyomorult a mai éjszakát! Makarov elvigyorodik, a fenéken ülve, ahogyan eszébe jut, ki is várja egy belgrádi pincében. Leticia megtanulja majd, mit is ér az adott szó!

            Patrícia szemei elkerekednek, amint látja a négy kőbunkó támadását. A tetőn hasaló kis nosferatu mindent pontosan láthat a távcsövén át. A ghoulok úgy hullnak, mint a legyek. Legyenek akármilyen erősek, a soktonnás ütőerejű kőöklök egyetlen ütésétől úgy törnek, mintha porcelánból lennének.
            Szabó Úr arra számított, hogy a gargoyle-ok vagy élnek a szabadságukkal, és elhúznak a francba, vagy nekiesnek a tremere-ek maradékának. A várhegyet füst övezi, de Patrícia képtelen kivenni a részleteket. Hm. Az biztos, hogy a rendház még védekezik. Jelentenie kell, végül is ő csak a szem. Szabó Úr az agy, majd ő eldönti, mi legyen.
- Tető a Főnöknek. figyelem, Tető a Főnöknek!
- Itt Főnök.
- A gargoyle-ok nekiestek az uszályoknak. Az a hadsereg ma már nem ér sehova.
- A várhegy?
- Még harcolnak. - Szabó Úrnak egy pillanat elég, hogy döntsön.
- D-terv! Figyelem, mindenki, D-terv! - Választ sem várva feltépi a mennyezet egy darabját, karmait a leső-résbe illesztve. Egyetlen hatalmas zuhanással érkezik az egyik, Boldizsárékat szorongató lasombra árnyékmester nyakába. A terem falai mintha felrobbannának, ahogy a nosferatuk egymás után üvöltve beszállnak a csatába.
            Patrícia nem tudja, mi a D-terv, de a zajból ítélve Boldizsár nem várt segítséget kapott. Patrícia szeméhez illeszti a távcsövet, átnéz a túlpartra. A várhegy a döbbent nosfi szeme előtt egyszer csak megvonaglik, mintha élne.


2013. október 25., péntek

6.05

           Pavlic idegei pattanásig feszülnek, ahogyan a serege előrehalad a vár tömbje felé. Neki nem kell mozdulnia, az igazi küzdelemhez pont elég közel van. A tzimisce koldun a társaival mágiával telített kört formáz. Nem tudomány és igék vezérlik őket, hanem a megérzés. Rajtuk múlik, megdől-e a rendházat burkoló láthatatlan védelem. Nem a ghoulok ereje, nem az antitribuk bosszúéhes hordája dönti el, ki győz ma este. A gyalogok hiába lopakodnak a kihalt, romos park lépcsőin az egyetlen ismert bejárat felé. A fészkében kell eltaposni a kígyót, és ehhez nem izom kell, hanem a koldunok. A tánc kell, a dob, meg a megszólított démon-segítők serege, hogy tűz borítsa végre azt, ami égni érett.
            Még nem észlelik őket, de ez hamarosan bekövetkezik. Pavlic bizsergő izgalmat érez - Bukarest után itt is bebizonyíthatja mit ér. A talpát, a lábait egyre jobban átjárja a bizsergés. Nocsak! Micsoda alattomos, furmányos támadás! A földből kúszik bele valami idegen akarat, lassan eluralva a testét, mint egy láthatatlan, áramló hullám. Már a derekáig ér. A tzimisce mozdulna, de képtelen, kiáltana, de nincs szava arra, amit átél, és ideje sincs, hogy keressen. A társak kántálása nem szűnik, a kör sértetlen, senki nem nyúlt a martalékul kivetett legfiatalabb koldun elméjéhez. Csak Pavlic áll bénultan a kör közepén. Minden erejét megfeszítve sikoltana, de átcsap a feje felett a hullám.
            Mintha hátrataszítaná valaki a saját elméjében, a valóság zökken, új helyre kerül. Pavlic látja a kezeit, amint felemelkednek, jeleket kavarva a poshadt, Duna-szagú levegőbe, hallja a saját hangját, ahogy belefonódik a többi koldun kántálásába, valahogy idegen, de mégis rokon módon. És érzi, ahogy a társak döbbenete, amit idő előtti megszólalása keltett, hogy csap át a diadalérzésbe. A mágikus szálak beszövik a sereget, sokkal jobban elrejtve azt, mint ahogy a lasombrák árnymágiája képes volna. A szemei előtt kibontakozik a kápolna lüktető szíve, az őket kutató akarat. Mintha halvány, kék szalagok suhannának minden irányba, szondázva a semmit. Mert a semmit markolják. A martalékra nem lesz szükség, nélküle is közel kerülhetnek, elég közel ahhoz az élénk, kéken izzó maghoz. Pavlic még soha nem kapott látást is az érzett, hallott, tapintott mágiához, soha nem érzett erő feszíti a kápolna felé. Bárki is a hatalom, aki átvette felette az uralmat, ugyanazt akarja, amit ők. A közelgő diadal előérzete áthullámzik a megszállott, félretaszított tzimisce elméjén, aki hálásan megnyílik az idegen akaratnak.

            Az Őrző kezei vibrálnak az ideges, remegő mozdulatokban. A Város Tükrével szemben áll, csak annyira létezve a Látomásban, amennyire muszáj. Az arcon, az öreg testen nyomot hagytak az elmúlt, kételyektől marcangolt éjszakák. A szemek alatt mély árkokat rajzolt a Fenevaddal folytatott küzdelem. De az ezredéve pihenő akarat megszilárdult aranyként ömlik a Látomásba az Őrző kezeiből. Ajkain táncolnak a rég nem formált igék.
            A legnagyobb akadályt most a koldun feléledő bizalma jelenti. Az ezredéves elme könnyedén lebonthatná a tzimisce személyiségét, egészen a közepén kucorgó semmiig, de mással van elfoglalva. A Látomást igazítja finom kézzel a hamis mozdulatlanságba, felfejtve és újraszőve a sereg körül. Minden látható jelet, a jelenlétük minden apró, zavaró rezgését elfedve.
            Felkészült a megszállott kétségbeesett kitörési kísérleteire, a koldun elméjének Fenevadba menekülésére, a fondorlatos, lassú mókára, amit a tapogatódzó elme jelentett volna, de nem font védelmet az öröm ellen. Az önfeladás irtózatos erejű mágia, a bizalom hullámai ellen kevés a haragra font védelem. Akármilyen öreg, akármilyen erős is az Őrző, át- meg átjárja a tzimisce minden indulata, véréhes féktelensége. Holott most a nyugalom koncentrációjára lenne szüksége, hogy a látomás szőttesét el ne hibázza. Kötéltáncot jár hát e két véglet között, bizonytalan kimenetelű táncot. Miközben egy harmadik dologra figyel, a legfontosabb feladatra, talán egész nemléte alatt.

Katalin hiába fürkészi a Látomást, kezét újra meg újra végigsimítva a vízen, a part menti házakon, a várfalon. A túlparti csata áramló csomóban hullámzik a vigadó körül, remegő kupacban, kivehetetlenül. Nincs ideje most elgyönyörködni Boldizsár bukásában! Hol vannak a kápolnát fenyegető erők?
            Hirtelen fuvallat söpör végig a hátán, jeges szél. Felocsúdni is alig van érkezése, majdnem fellöki az érthetetlen közelről nekitámadó indulathullám. Mintha a testéből téptek volna ki egy darabot, mintha a mellkasából sugározna az eszelős fájdalom. Azonnal kilép a körből, figyelmeztetést sugározva a Látomásban mellette kutakodó Károlynak. A Látomásban a teste minden porcikája azonosul a kápolnával. A kápolnát tehát belülről érte támadás.
- Igen.
- Regentia...az őrszellem...a Domicílium őre. - Ágoston liheg, mint aki futott. - Tűzzel árasztotta el a termet...
- Kik voltak bent?
- Csak Ferdinand, és a ghoulja. Lokalizáltuk a tüzet, lezárva az odavezető utakat. De a kápolna biztonsági rendszere... kifelé hangoltuk, és most...
- Elég! Foglalja el a helyem a látomásban, azonnal. - Ágoston a megrajzolt szimbólum közepére áll, a kezével zárva a védőkört. Katalin felkészül, hogy szólítsa a biztonsági rendszert vezérlő megkötözött szellemet. Károlyék nélküle kell boldoguljanak.
            Samuela tudja, hogy nincs ideje. Samedi vére jobban érti a halál formáit, mint akármilyen tremere mágia. De időt nem ad neki ez a tudás. Csak pár perce van.
Ismeretlen folyosókon rohan, de pontosan tudja, hova tart. Bejutni könnyebb volt ide, mint gondolta, de kijutni csak egy módon tud. Csak le ne késse a csatlakozást.
            Nem szívott még ilyen kapkodva senkit szárazra, mint Ferdinandot. Ostoba bolond! Védekezni sem volt ideje. Az üres utcában felrobbanó magnéziumgránát pont azt a reakciót váltotta ki a ghoulból, amire számított. Új "bőre" nem volt túl vastag, de a felkészülés lázában égő rendházban senkinek sem jutott eszébe foglalkozni a "torporba esett" Ferdinanddal. Csak ez a szikra kellett, hogy mindenki kifelé figyeljen. A rendház most olyan, mint egy kifordított köpeny. Egyedül a domícilium őrszelleme okozhatott volna gondot.
            Samuela lerohan a lépcsőkön, a szűk fordulókban a korláton csúszva. Ferdinand szinte teljesen "elhasználódott" már benne, csak azt a két momentumot tartja még "fényesen", amire szüksége lesz. Az őrszellem... nos, senki nem érti úgy a halál álcáit, mint a samedik. A szellem óvó takarót borított a domíciliumra, a torporba esett vámpír és az őt vigyázó Henrik fölé. Samuela lüktető ritmusban változtatni kezdte az állapotát. Nem kis erőfeszítéssel, de képes volt halott halandóvá változni. Nem haszontalan tudás. A halott halandókat hiába süti a nap. Nem egyszer hasznára volt már ez a különös ajándék, ami csak a samedik vérvonalának sajátja. Az őrszellem érzékelte a változást, hol egy holt és egy élő halandót, hol egy torporba esett vértestvért és egy élő halandót regisztrálva védőszárnyai alatt. A belső zavar életbe léptette a szellemet megkötő mágiát. Samuela a mai éjen másodszor húzott hasznot a tremere-ek paranoiájából. Kitépte magát a szellem védelme alól, elindítva ezzel az önmegsemmisítő mechanizmust. Az értetlen ghoult elnyelték a lángok. Nem maradt más mögötte, csak egy lángoló terem. Ez elég munkát ad majd a tremere-ek biztonsági szolgálatának, az elkövetkező percekben. Addig kell cselekednie, míg le nem zárják a kápolna minden szintjét. Remélhetőleg a támadók is tartják a maguk menetrendjét, ha igen, talán több ideje lesz, avagy... kevesebb. A fene egy meg! Sietnie kell.
            Végre feltűnik a kamra ajtaja. A samedi úgy robban be a kis helyiségbe, mint egy húsból formált villám. Nem törődik a pecséttel, az a megbízója gondja lesz. Egyetlen, elnyújtott mozdulattal a novíciánál terem, és a nyaki ütőérbe mélyeszti fogait.

            Katalin felemelt keze megmerevedik a levegőben. A sikoly visszhangja még ott rezeg a fülében, szemei előtt a hihetetlen látvány. Ágoston teste egyetlen emésztő lángoszlop, a védőkör teljesen ép hálójában az adeptus állva ég hamuvá. Örvénylő pernye marad utána, a védőkörön belül forog. Katalint még a körön keresztül is süti az ismerős, fémes ízű forróság, a koldun mágia irtózatos, vörös dühe. A regentia gondolkodás nélkül tör át a mágikus kapun, formálva, gyűrve a valóságot. Ezt a támadást neki szánták! Minden védelmét a fény-teste köré rendezve manifesztálódik a Látomásban, mint egy kéken izzó, gyilkos angyal.
            Károly és a novíciák zárják a rést, egy passzív mágikus falat képezve a kápolna körül. Az egyetlen lehetséges megoldás, ha nem érzékeled a támadókat. Katalin nem fonja erejét a falba. Emésztő haraggal vágódik ki belőle, célpontot keresve.

            Az Őrző képtelen volt ellenállni a Pavlicból beleáramló indulatnak. A kántálásba folyó rikkantások elszabadították a koldunok által összegyűjtött rontó energiát. A kápolna kékes szíve megvonaglott gyilkos csapásuk alatt. És végre bekövetkezik, amire az Őrző várt. A tereken átívelő, selymes, narancssárga Szalag őrült rángatódzásba kezd, mintha nem evilági szél tépné. Az Őrző abban a pillanatban veti rá magát a Szalagra, amikor az elszabadul. Minden eddig megosztott energiája a Látomásba fókuszálódik.
            Pavlic megmerevedik a táncban, a mozdulatok ritmusa megtörik, a diadal énekét egy pillanatra felváltja a lihegő csend. A koldun szemei elől eltépik a látomást. Fel sem foghatja, hogy megszabadult, nincs ideje újrafonni a táncot. Egy fékezhetetlen, kék tűzlabda vágódik a lényének, emésztő, ordenáré csábítás. Ez teljesen másféle uralom, s még mielőtt a tudata bármit tehetne ellene, a lényében legbelül rejtegetett semmi válaszol a hívásra.
            Károly látja a Katalin lényéből formált tűzlabda útját, és végre meglátja az ellenség oly régóta keresett mintázatát is. Mintha megszűnt volna a rájuk bocsátott vakság. A düh forrása túl közel van, és túl erős. Hat koldun! A pokol kénköves bugyraira! Honnan kerítettek ezek a mocskok hat sámánférget! Indulatrohamaik megtörnek ugyan a novíciákkal közösen épített falon, de minden csapásuk vékonyít rajta. Károly mindezt egy pillanat alatt észleli, ugyanakkor, amikor látja Katalin őrült, meggondolatlan kirohanását. De beavatkozni nincs érkezése.
            Pavlic már nem entitás, nem önmaga. Ami egész nemléte alatt kísértette, a teljes és végleges semmi fortyog lényéből elő. Ez lángok nélküli tűz, de ugyanolyan gyilkos erejű. Katalin nem képes fékezni a maga keltette mágiát. Védelem nélkül ömlik rá mindaz a tehetetlenség, visszafogott harag, amit a kápolna vezetése közben évtizedek alatt magába fojtott. Csak egy szikra kellett, csak a végleges semmi csábítása. Mentális védelme meggyengült az elmúlt hetekben, a Zitát foglyul ejtő Pecsét, a kudarc íze, a félelem a Piramis Csúcsának reakciójától... Katalin egyenként engedi el vágyait, és zuhan, egybefonódva megsemmisülő ellenfelével.
            Károly látja a megsemmisülést. Indulatok hullámoznak át rajta. Szerencsére a koldunok ugyanolyan tehetetlenek egy pillanatig, mint ő maga. Az ingadozó fal újra megszilárdul, a novíciák folytatják a védelem építését. Éppen időben. A koldunok zárják a kört. Vezérük elpusztult ugyan, de a küzdelem még nem ért véget. És a tzimmik érzik, az erő az ő oldalukon van ma éjjel.

            A sereg, a ghoulok és az antitribuk, két klánelhagyó asszamitával az élen végre elérik a várfalat. Az őrződémonok és csapdáik várják őket. A ghoulok mozgása lelassul, mintha áramló vízben kellene előreküzdeni magukat. A vértestvérek a saját diszciplináikkal veszik fel a harcot a feléjük repülő törmeléklövedékek, rosszindulatú gondolatok, forró szelű mágikus igék ellen. A fal remeg, mintha ököllel püfölnék.
            Károly még nem adhat parancsot. A Várhegy legfelső falán ott gubbaszt a négy gargoyle, lesve a csatát. A csatamágus érzi fokozódó türelmetlenségüket, a bennük növekvő vágyat a vérre és a pusztításra. De amíg a koldunokat nem tudják védekezésre késztetni, amíg ők uralják a várfal előtti teret az akaratukkal, csak feláldozná a legjobb ütőkártyáit. A gargoyle-okról, de legalábbis a létszámukról nem tudnak a férgek, hiszen ezért nem engedte Katalin semmilyen csetepatéba őket. Ez a négy ostoba szárnyas kőrém az egész lenti bagázst a pokolra küldené... de teljesen védtelenek a koldunok mágikus erejével szemben. Várniuk kell. Amíg még lehet.

            Zita nem tudja, meddig forgott vele a fényfüzér, itt, a túlnanon is túl, halott emlékekkel kínozva őt. Egyszer csak ott találja magát megint, a sivatag közepén. De nincs ideje mozdulni, tenni valamit. Porból formázott irtózatos örvény kapja fel, mint egy tornádó a tollpihét. Látja a mélyben távolodó homokot, a dűnék végtelenbe vesző sorát. Hihetetlen sebességgel emelkedik, pedig a porszemek mintha visszahúznák, oda le, a mélység feneketlenségébe. Egyszerre kitágul a látóhatár, a mérhetetlenség alatta irtózatos. Érzi, hogy valaminek a határára jutott. Az ismeretlen sárga mélységben fekete folt formálódik alatta. Kontinensnyi nyílás támad a hatalmas, ívelt felületen, széleiről energia áramlik. A sárga fény egyre vakítóbb körülötte, mintha egy hatalmas, új nap szatellitjeként keringne fenn, amely megvilágítja őt és a körülötte gyülekező sötétséget. Alatta a lüktető örvény, mint egy hatalmas napfolt, energia áramlik belőle. Zita pörög-forog az elképesztő energiák szorításában. Az erő ami továbbemelné, épp csak kiegyenlíteni képes a hihetetlen szívóerőt, amit az örvény kifejt. Zita nem szeretné megtudni, mi várja odalenn. Bárki is az, aki kiszabadította, csak jobb lehet, mint ez a Pecsét, vagy mi. Talán testvérei a vérben végre érte jöttek. Talán végre megjött a felmentő sereg. Erejét egybefonja az őt magasban tartó akarattal. Választott. Bármi is következzen.
            A vére lüktető erejébe kapaszkodik, még akkor is, mikor egy rándulással megszabadul a hatalmas, izzó gömbfelület nyomasztó látványától. Mintha egy vékony héj képződött volna közte, és a kibírhatatlanul fényes gigász között. E héjból emelkedik most ki Zita feje, aztán követi a test alakja is. Csak az alakja... fakuló emlékkép. Ahogy a tremere körülnéz ezen az új helyen, alakokat lát maga körül, mind mozdulatlanul áll azon a vékony hártyán, amin Zita épp áthatol. Fakuló emlékképek, mind. A semmibe kapaszkodó rabok. Szemükben szomorú kíváncsiság, ahogy fogadják az újonnan érkezőt. Itt sorakozik az a számtalan tremere árny, akiket az Álom Pecsétje elpusztított.
            Zita a vérébe kapaszkodna. De a vére idegen vérrel keveredik, ez is örvény, de a semmibe visz. A novícia érzi a testét, a valódit. Búcsúzóul még bejárja ismerős tájait, ahogy az őt magába fogadó lény vitae-ja lassan magába olvasztja a vérét, az emlékeivel, a vágyaival, a döntéseivel együtt. A testét épp most diablerizálja valaki. Zita a keserűség vigasztalan érzetével küszködik, de választania kell. Körülnéz a lehajtott fejű árnyakon. Árny legyen az árnyak között?  Még mindig inkább, mint a Végső Halál. Még akkor is, ha nem így képzelte. Ha valaha másképp képzelte az örökkévalóságot.

            Samuelának nincs ideje élvezni a hihetetlen, eufórikus érzést, egy irtózatos lökéshullám a kamrán kívül repíti, a kezében porrá omló novícia maradványaival együtt. Keményen megüti magát. A kamra pulzál, a nyitott ajtón keresztül forró levegő ömlik a samedi képébe. Jókor eszmél. Ahogy rohan a lépcsőkön felfelé, érzi, mögötte önmagába omlik a valóság.

            Az Őrző minden ereje sem elég ahhoz, hogy megfékezze a szélesedő Szalag mögött feszülő akaratot. A széttört mágia szerterepülő cserepei közt kísérli meg újrafonni az Álom Pecsétjét. Emésztő párbaj ez, a vénséges alak testén sebek jelennek meg és forrnak össze, a kezei szinte már csak csontok és inak, égett, fonnyadt pálcikák az ujjai. És az ébredező szörnyeteg benne is visszhangot ver. A Bestia soha nem látott erővel tépi láncait. Kétfrontos háborút vív hát, őrjöngő sebességgel.
            A transzba merült, tántorgó alak mögött megmoccan az egyik kőszobor. Mintha maga a szobor kelne életre és állna talpra százados álmából ébredve... de nem. Egy meztelen, zömök árnyék bontakozik ki a kőtestből, hús-vér valójában a mestere háta mögött megjelenik a malkáv. Hold szemében eszetlen, zavaros fény. Kavarog benne a hála, az alázat, a rajongás, a szolgálat, ahogy nézi az Őrző közdelembe feszülő hátát, amelyet sejtelmes fénybe von a hatalmas termet bevilágító, eleven mágia. A mesterének szüksége van rá. És Hold az egyetlen, aki segíthet.

Samuela futása nem lassul, bár mögötte messzire maradt a névtelen borzalom. Csak le ne késse a csatlakozást. Még csak most következik a nosfiktól kapott feladat. Ha a kőbunkók már csatába szálltak, igen nagyot kell ugrania, ha el akar tűnni innen.
            Úgy robban ki a feljáró rejtett ajtaján, hogy alig van ideje lefékezni. Négy alak fordul meg, egyszerre, Négy hidegen izzó szempár fordul felé, négy pár hideg céltudatossággal lendülő kőszárny terül szét a várfal felett. Samuela szinte sikoltja a pislákoló szikraként megőrzött igét, Ferdinand valaha volt létének utolsó élő emlékét.
- Statue Gargoylii, domestica!
A legnagyobb a négy közül leengedi a szárnyait. A többi követi a példát. Furcsálkodva nézik az előttük fél térdre rogyó, lihegő samedit.
- Te nem vagy Ferdi. Te nem vagy Zita. Te mi vagy?
- Az uratok, a parancsolótok, az ige által. - a samedin hullámzó változatossággal tűnnek fel a két sebtében diablerizált vértestvér vonásai. A legnagyobb gargoyle - láthatóan a csapat vezére - értetlenül nézi. A szemében pislákoló gyanakvás, de hiába küzd az ige parancsa ellen.
- Vigyetek át oda. - Mutat a várhegytől délre elterülő Gellérthegyen terpeszkedő citadella tömbjére.
- De hát... csata van? Gru'eh öl zimmik, meg tribuk! Ott lenn! Nem? - a vezér a homlokát ráncolja. Látható erőfeszítésébe kerül az ellenkezés. Samuela elvigyorodik
- Gru'eh! Nem akartok szabadok lenni? Szabadon ölni bárkit? Akár még tremere csinálókat is?
- Ahúú! - a négy kőábrázaton egyszerre fut át a remegő vágy, félelem, és fogyatkozó hűségük zavara. - Oda, a hegyre menne át? Akkor kapaszkodjon hátamra.-

            Károly csak a hiány érzetére figyel fel. Ahol a gargoyle-ok türelmetlensége lüktetett benne, ott most nincs semmi! Annyira lekötötte, hogyan találjon fogást az öt ellenfél tánca által keltett fenyegetésen, hogy nem észlelte, mikor veszett el a kapcsolat! A csatamágust a kétségbeesés kerülgeti, amikor hirtelen megvonaglik körülötte a Látomás. Hatalmas hullámok kelnek rajta, mintha minden eddig szilárd érzetű forma cseppfolyósodott volna. És a hullámok közepén kiemelkedik valami ismeretlen szörnyeteg csápja, lüktető, nyálkás, hússzerű izé. A Látomás felsikolt, mintha élne.

   

2013. október 24., csütörtök

6.04

            Az igazi küzdelmek mindig hihetetlen rövid ideig tartanak. Ez nem mozi, aki itt bekap egyet, nem kel fel többet. Boldizsár nem hitte volna, hogy ilyen hamar megbánja, amiért nem jött több erős akaratú vértestvér a városába.
            A beszakadó ajtók messzire taszítják a ghoulokat, és ami beömlik a terembe, az a két lábon járó iszonyat maga. A vészvilágítás kísérteties fényében tzimisce harci ghoulok özönlenek az árverés vendégei közé. Iszonyú hangzavar támad, esély sincs a szervezett védekezésre.
            A vértestvérek közül Kornél pusztul el először. A lecsapó sötétség eltépte a mentális parancsot, amit Boldizsár kivetett rá. A torreador egyenesen a ghoulok karjaiba szalad. Egy hatalmas, cápafogsorú szörnyszülött az egész fejét bekapja. A teste ide-oda csapódik, mígnem az elkínzott szövetek végképp megadják magukat a fejét csóváló harci ghoul fogai alatt. A fejetlen test messzire repül, vitaeval hintve be a hátráló vendégeket.
            A kamarillás ghoulok a fekete sötétség foszlányaiban vergődnek, vagy elhullnak a sokkalta nagyobb harci ghoulok ellen. A fegyvereik dörögnek, de ez alig fékezi a támadást. Egyszerűen nem elég nagy a tűzerejük.
            Nem úgy az anarchoké. A felborított büfékocsi érdekes titkokat rejt. Tibi, Dugó, Szamóca, Öcsi és a ventrue László egy-egy gyorstüzelővel pásztáz maga körül, ahogy a kis, halálos csapat megkísérel csatlakozni a hátsó falhoz szorult vértestvérekhez. A sötétség körbeölelné őket, de Taunus hatalmas csapásokkal tör utat benne. A brujah kezében tömpe fémcső. Dühe előtt oszlik a homály. Az ajtóval szembeérve az óriás betölti dédelgetett fegyverét. A cső végéből lángcsóva csap ki, a feltorlódó hústömeg szerterobban. Egyszerre minden véres lesz, de támadt legalább egy kis terük.  
            Azonban a szertefröccsenő vér ilyen tömegben őrjöngést okozhat. Néhány gyengébb akaratú vértestvér nem bír a Bestiával. Egyszerre testi valójában jelenik meg a teremben néhány fiatalabb lasombra. Az árnyékok örvénylenek körülöttük. Támadásuk szervezetlen és eredménytelen. Elhullnak Boldizsár buzogánya alatt. Az egyiket Magdaléna fejezi le, az árverésre bocsátott kardok egyikével. Ugyanakkor Igor, a brujah és néhány fiatalabb kamarillás vendég is elveszti az önuralmát, üvöltve esik a visszatorpanó ghouloknak. Haláluk gyors és látványos.
            Remidakis és Anett a támadás első perceitől a menekülés útvonalát keresik. De innen nincs menekvés. A hátsó falba rejtett folyosót borító drapéria egy reccsenéssel szakad ketté, ahogy a hatalmas testek onnan is a terembe özönlenek. Boldizsár a buzogányával fogadja őket, hatalmas hangján üvöltve. A harci ghoulok elgyávulnak, ha a szemükbe néz. Mellette Otília küzd. Neki elég a puszta keze. Boldizsár balján Petár, a brujah elsőszülött egy elnyaklott testű ghoullal csépeli a behatolókat.
            Taunus második gránátja véres rendet vág a harci ghoulok következő hullámában is. Ezek már nem fogynak el soha? A brujah nem bír többet tüzelni, egyszerre verekszik három lasombrával, akik a mennyezeten lógva árnyékcsápjaikkal csépelik.
            Ez a második véreső már sok volt Anettnek. A torreador szeme vérbe borul, nekitámad az őt rángató Remidakisnak. Összekapaszkodva gurulnak a terem vérmocskos padlóján, a görög az életéért verekszik. Nagy nehezen Anett fölé kerekedik, de reccsenő fájdalom hasít a hátába. Az egyik lasombra árnyékmester telibe kapta. Még érzi Anett agyarait, ahogy a nyakába hatolnak, aztán egy gigantikus nyomás szökőkútként préseli ki a testéből a vért. Anett sem jár jobban, a rajtuk ugráló hatalmas test beledöngöli őket a padlóba.
            Iván mellől az utolsó ghoulja is elesik, reménytelenül a sarokba szorult, a többi kamarillás küzdőtől távol. Több harci ghoul is kipécézte magának, az ifjú ventrue kétségbeesetten harcol az életéért. Bal kezében egy fémcsövet forgat, a jobbjában ott a kilencmilliméterese. Pontos, célzott lövéseket ad le. A harci ghoulok azért halandók, bármennyit is bírjanak ki egyébként. A kör szűkül, és a závár egyszer csak üresen kattan. Ivánnak nincs ideje újratölteni. Két harci ghoul ragadja meg egyszerre, és szabályosan kettétépik.

            Panaglia a Vigadó lépcsőjén áll, a szemközti parton terpeszkedő vár dombját fürkészve. A sötétségbe merült domboldal csendes, csak a vártömböt koronázó palotát világítják meg éles fényű lámpák. Pavlic azt mondta neki, annál jobb, minél tovább van csend a várhegy körül. Eddig - úgy látszik - minden a koldun tervei szerint alakul.
            A lasombra mellett Tula áll. A tzimisce már felvette harci alakját, egy fejjel magasodik Panaglia fölé. A testét borító kitines páncélzaton táncot jár a lámpák fénye. Körülötte a legjobb harci ghouljai. A téren néhány árnyéktócsában lasombrák, az érsek elit alakulata.
            Tula a vizet kémleli. Amikor megszólal, a hangja karcos, gunyoros.
- Még mindig nem látom Makarovot.
- Nos... talán nem is lesz rá szükség. - a lasombra az ajtó felé int, ahonnan Heinrich lép elő. Az arcán száradt halandó vér. - Beszélhetsz.
- Az épületben nincs több halandó. A terem a hátsó traktusban van, és mindkét bejáratát uraljuk. - a malkáv pattogva beszél, mintha nem lenne önmaga. Láthatóan szorong.
- A veszteségek?
- Számottevőek. A panderek hiába szállták meg a Szabadkikötőt. Az anarchok itt vannak az épületben. De... - Panaglia felhúzza a szemöldökét - ...már csak ők, meg a legerősebb ellenfeleink vannak talpon, a herceg, meg néhány öreg. - Panaglia elnéz a víz felé, aztán megnézi magának a malkávot. Heinrich nyel egyet. De a lasombra elfordítja róla a szemét.
- Nos, jó. Úgy vélem, indulhat a második hullám. Uraim?
- És Makarov? - Tula kérdése inkább szónoki.
- Majd csatlakozik... khm. Az ünnepléshez.

            Az említett épp a robbanásig feszül a dühtől. Ez abban nyilvánul meg, hogy még érzelem mentesebben beszél, mint egyébkor. Makarovnak, amióta felébredt, nagyon rossz éjszakája van.
- Szóval az a véleményed, hogy nem lehet megjavítani. - a halandó úgy lóg a kezében, mint egy izzadó, reszkető rongydarab. Reménytelenül lemaradtak. A rozzant tolóhajó két hajtóműve közül csak az egyik működik, kora délután óta. A majd nyolc méteres főtengelypár egyike meggörbült, a csapágyak túlforrósodtak, az egyik csapágy el is tört. Az alkonyat messze Budapesttől délre burkolta sötétbe a hajót. Ezek a hírek fogadták Makarovot, amikor feleszmélt nappali álmából.
            A meggyötört halandó szemei kidüllednek, utolsó hörrenését elnyomja a csontok recsegése. A tzimisce egyetlen hosszút kortyol a testből, mielőtt elhajítaná. Ha így folytatja, a dühe hamar elfogyasztja a legénységet. Sebaj. Budapest itt van, karnyújtásnyira. De Makarov a csontjaiban érzi, megkezdődött a csata. Nem hagyhatja, hogy az a pöffeszkedő lasombra arassa le a dicsőséget! Van néhány megoldás a tarsolyában, olyanok, amiről a technika hívei még csak nem is álmodhatnak.
- Zénón kedves, hívd ide Achillest. Most. - a harci ghoul lehajtott fejjel végigdöng a szűk motortéren, karjának egyetlen mozdulatával felhúzza magát a nyitott fedélzeti nyíláson. Kisvártatva megjelenik a megnémított ghoullal.
- Gyere ide, Achilles. Fontos megbízatásom van a számodra. - Makarov a görbült tengely mellett áll. Már letörte a szerterepedt csapágy maradványait. A semmi fényben, amit egyetlen lámpa biztosít a szűk helyen, nem látni pontosan, mit csinál, a kíváncsian kukkoló Zénón a működő gép zakatolásától alig hallja Makarov szavait.
- Hát igen. Egy ilyen görbe rúdnál az a legnagyobb gond, hogy excentrikusan forog. Ez megnehezíti a rögzítését, de azért nem lehetetlen feladat. Megengedem... - hasadó hús, repedő csontok hangjai kísérik a lassan kimondott szavakat - ...ha egy mérnök kapna valamennyi időt, meg jó szakembereket, egy halandó is képes lenne úrrá lenni ezen a válságon...- a tzimisce háta teljesen elzárja a látványt, Zénón hiába próbál a válla felett kukucskálni - ...de ez időbe telne, kedves Achilles. Időbe, bizony, és most híján vagyunk az időnek. Azzal kell beérnünk tehát, amink van...- a tengely kínlódva fordul egyet, ahogy Makarov hihetetlen ereje megforgatja, a hajócsavarral, és a rákötött motor dugattyúival együtt – ez esetben veled, drága ghoulom. Sajnos lehet, hogy a tartós működtetés így is kárt tesz a motorban, de ez már nem a mi gondunk. Ha ez a hajós nem tévedett...- a tzimisce a sarokba hajított hulla felé int - ...alig fél órát kell csak kibírnod ebben a testhelyzetben. Hm. Úgy gondolom, készen is vagyunk.
            Makarov hátralép Zénón mellé, és a döbbent harci ghoul végre megnézheti, mit csinált. Achilles a tengely körül térdel, szorosan rásimítva a fémre. A testéből formált húscsapágy mentén a vére csillan a tengelyen.
- Indítsátok el a motort. Ötpercenként adjatok neki vért, valamelyik hullából. Szüksége lesz a kenőanyagpótlásra.
            A hatalmas hajógép nehéz lihegéssel beindul, a szelepek nekilátnak himbáló táncuknak. A dübörgés megkettőződik a szűk térben. Achilles szája néma sikolyra nyílik, szemei kidüllednek a fájdalomtól. A vonta azonban érezhetően meglódul, a lusta sodrással szemben. Makarov vizsla szemmel nézi munkáját, bólint.
- Így gondoltam. Helyes. Remélem, már nem lesz ma éjjel több fennakadás.